Kétezer-kettő január tizennyolc este

Átmentem a fáskamrába. Valójában nem is erre szolgált, nyári konyha lehetett. Kis helység volt, halvány világítással. A kapcsolót kerestem, ahogy szétnéztem, még két, jó esetben három napra volt elég a fa.

Összeszedtem néhány nagyobb darabot, a telefonommal világítva pedig megkerestem a fal mellett a fejszét. Összehasogattam a ház mellett, ahová már nem esett a hó.

Éhes voltam, reggel ettem utoljára, így a hirtelen mozgástól elfáradtam. Papírt kerestem, a gyűrött zacskóból dohányt szórtam bele, összecsavartam és rágyújtottam. Ettől persze azonnal szédülni kezdtem, nekitámaszkodtam a kapunak. Egy perc is eltelhetett, néma csend volt körülöttem. Arra eszméltem, hogy a hó roppan egy vidámat a bakancsom alatt.

Az udvarról beláttam, az ablakon kiszűrődő sárga fény bevilágította az udvar fehérjét. Szerda volt, gondoltam péntekig csak kibírom valahogy, reggelire pedig futotta.

Bent akkora már semmi nem volt. Egy ágy, egy asztal, a számítógép, egy fülhallgató és a gitárom.

Kétezer-kettő, január tizennyolc, este. Szép - gondoltam. Különös január ez - ilyen még nem volt.
Elgondolkodtam, tulajdonképpen befűtsek-e, nem tűnt annyira hidegnek az este. Aztán a könnyebbik megoldást választottam. Még mindig a kapunál álltam, szédültem, fejemben lejátszottam, mit csinálok majd.
Amint vége a körhintának, beviszem a fát a szobába, begyújtok, aztán zenét hallgatok. Jó választás - konstatáltam magamban - még ha nincs is más. Illetve dehogynem. Bemegyek, leveszem a bakancsom, jól betakaródzom és alszom.
Az este hátralévő része így vidáman telt. Örültem annak, ami van, nem keseregtem, választottam és a hasam is elhallgatott. A zene pedig szépen szólt.